Különböző érzések, és gondolatok kavarognak bennem a múlt heti nagy hír után: Ronaldinho szögre akasztotta a stoplist. Szerda óta nézem a válogatásokat az elképesztő mozdulatairól, olvasom az egekig dicsérő cikkeket róla, újra átfutottam a fontosabb statisztikáit. Az egyik percben egy kissrác öröme ül ki az arcomra, mert egyáltalán láthattam őt játszani, a következő pillanatban összekuporodva fekszem a kádban alsógatyában, és fáj, hogy csak ennyi ideig szórakoztatott minket. Így lesznek ezek a sorok is örömteliek, dühösek, néhol csalódottak, de a végén mégis árad belőlük a szeretet, méghozzá az én Ronaldinhom felé!
8 éves kis kuki voltam, mikor a franciaországi világbajnokságnak köszönhetően megérkeztem a futball csodálatos világába. Hamar beleszerettem a brazilok könnyed játékába, a gyönyörű cseleikbe, Ronaldoba és Rivaldoba. Hiába az alázó '98-as döntő, nyilván kitartottam a Selecao mellett, és 4 évvel később is nekik szurkoltam. Nem gondoltam volna, hogy a vb során képes lesz valaki az Oscar-díjas Rivaldo, és a csodafrizus Ronaldo elé lépni, ám ez mégis megtörtént viszonylag hamar... Habár az akkor még csak 22 éves Ronaldinho nem volt a világbajnok keret legmeghatározóbb tagja, mégis az ott mutatott lazasága, elszántsága, gyorsasága, cselezési képessége, labdakezelési és rúgótechnikája teljesen elvarázsolt. Az angolok ellen lőtt gólja pedig végleg rányomta a pecsétet az "Ő a Legeslegmenőbb Fodballista a Világon" elismerésre. Megőrültem abban a pillanatban, teljesen odavoltam: "ezt tényleg így akarta?.. David Seamant... így? Nem lehet..." Még ezen a meccsen kiállították, szabadnap az elődöntőre, visszatérés a döntőre, a fenomén lőtt kettőt, világbajnokok lettek, baromira örültem, és új hősöm lett.
Mindeközben valahol Európában egy katalán csapat mély gödörbe került, három év alatt egy 4.-4.-6. bajnoki helyezésekkel tarkított sorozatot sikerült összebénáznia, ráadásul közben sorra vesztette el értékeit - pl Figo, Guardiola, Rivaldo. 2003-ban, épp tökéletes pillanatban érkezett az egy éve megkedvelt, furcsa fogszerkezetű, kusza hajú srác, hogy kirántsa a fekáliából a gránátvörös-kék alakulatot. Stílusosra sikerült az első gólja:
Miért én lettem volna az egyetlen, aki nem őrül meg a brazil játékáért? Minden egyes mozdulatát szájtátva bámultam, donga lábaimmal gyakoroltam az elasticó-t, úgy akartam rabonázni, mint ő, és megbolondultam a no-look passzaiért. Azt találtam, benne lenyűgözőnek, hogy véletlenül sem az ellenfél megalázása volt a célja, egyszerűen ő így élvezte a játékot, ő ilyen volt.
Első szezonjában Dinho, és a vele együtt érkező Rijkaard vezérletével máris 2. helyre küzdötték fel magukat a La Ligaban - Ronaldinho hatás: 6 meccsen nem tudott pályára lépni, ezekből csupán egyet sikerült győztesen hoznia a Barcának. A következő két év maga volt a mámor a brazil zseni számára akár egyéni, akár csapat szinten. Kétszer választották az év legjobb játékosának, két spanyol bajnoki arany, egy BL-trófea, egyszerűen megállíthatatlan volt Eto'o-val és Decoval az oldalán.
És aztán jött az a bizonyos törés a karrierjében, én pedig végtelenül dühös lettem rá. Nem értettem, hogy lett egyik hónapról a másikra világ legelszántabb, és legaktívabb játékosából hirtelen egy Steve Butabi. Szörnyű volt nézni, ahogy 2 év alatt a földbe döngölte ezt a csodálatosan felívelő pályafutást, hagyta elpazarolni a tehetségét, és tette tönkre a saját testét.
Ronaldinho 2004-ben vs 2007-ben 4 Big Mac menü után| Kép: pogmogoal.com
Láttunk már ilyet? Hát.. talán volt rá precedens. De egy 26 éves szupersztár esetében nagyon korán jött ez a meredek lejtő. Mi lehetett a gyors hanyatlás oka?
- Egyesek szerint a 2006-os, németországi vb-n mutatott gyenge teljesítmény, illetve a franciák elleni sima 0-1-es szívást követő kritikák meg nem emésztése. Pedig ha itt összejött volna a siker a brazilok számára, akkor egy éven belül magáénak tudhatta volna a vébé arany mellett a bajnoki címet, a Bajnokok Ligáját, és a legjobb játékosnak járó elismerést is.
- Mások az Internacional ellen elvesztett klub világbajnoki döntőt tekintik a fordulópontnak. Habár önmagában a sorozat súlya nem indokolná ezt, viszont az Internacional nevelőklubjának, a Grémiónak legősibb ellenlábasa. Így már érthető, miért volt számára különösen fájdalmas ez a 0-1.
- Még mások a vébét követő 2006/07-es évad sikertelenségét vélik a fő okozónak. Egyénileg Ronaldinho remek számokat hozott: 24 gól, 13 assziszt minden sorozatot tekintve. A katalánoknak mégsem jött össze semmi. Másodikok lettek a bajnokságban, a Király-kupában 5-2-es előnyről estek ki a Getafe ellen, plusz egy furcsa öltözői kémiával érkező Pool-vereség is rájuk szakadt a BL-ben.
Valószínűleg a fentiek mind negatív hatással voltak a hozzáállására, és kedélyállapotára, így egyre hangosabbak lettek az őrült bulikról szóló beszámolók.
Csalódott lettem. Sajnáltam, hogy nem tudja feldolgozni ezt a gyengébb sorozatot, hogy feladja a harcot ilyen fiatalon, ilyen könnyen, és nem akarja újra felküzdeni magát a csúcsra.
Azt már tizenévesen tudtam, hogy ő egészen egyedi, és nem lesz még egy hozzá hasonló karakter a sportág történelmében - nemnemnemnem, Neymar nem, neeeem, nem. Tudtam, hogy habár sokat veszített a fizikai erejéből, megkopott a robbanékonysága, már nem mindig hasznos a pályán mutatott varázslása, akkor is egy olyan pótolhatatlan individuumot látok, amilyet többé nem fogok.
A legnagyobb szeretettel gondolok vissza rá, amilyet házas férfi érezhet egy több ezer kilométerre élő futballista iránt. Ronaldinho jelensége egy olyan Barcát alapozott meg, amely a távozását követően lenyomott egy pár egészen legendás évet, és egy olyan srácnak mutatta meg a tutit, akit ma Lionel Messiként ismerünk.
Ő nem arról marad híres, hogy 40-50 gólokat pakolt be évente, nem döntötte meg a világ minden létező rekordját, csak szimplán egy páratlan zseni volt. Az én Ronaldinhom addig volt világklasszis labdarúgó, amíg Barcelonában játszott - OK, olasz bajnok és Libertadores-kupa győztes is lett. De ő még 37 évesen is az a srác, aki akkor a legboldogabb, amikor a lábánál van a labda, a legszélesebb vigyorral futkározik a pályán, és imádja a játékot. Én pedig attól vagyok boldog, hogy bármikor megnézhetem a kedvenc gólomat, amit a Chelsea ellen szerzett, és hogy egyáltalán láttam őt focizni.
Lionel Messi: "Ronaldinho felelt a Barca fellendüléséért. Szörnyű időszak volt előtte, viszont elképesztő változást hozott az érkezése. Az első évében nem nyert címet a klubbal, de az emberek mégis egyből beleszerettek. Aztán persze jöttek a trófeák is, és mindenki boldog lett. A Barcának örökké hálásnak kell lennie mindenért, amit tett."
Zinedine Zidane: "Ronaldinho az igazi klasszis, egy hatalmas játékos."
Frank Lampard: "Sosem láttam még egy ilyen játékost. A Bajnokok Ligájában látva őt játszani olyan volt, hogy "Te jó ég, ez az ember egy másik bolygóról jött!"
Diego Maradona: "A valaha volt egyik legnagyobb játékos."
David Beckham: "Volt egy időszak Ronaldinho idejében, amikor egész egyszerűen megállíthatatlan volt. Mindenféle megerőltetés nélkül, kipihenten, folyton azzal a bizonyos mosollyal az arcán, ő volt a labda legnagyobb zsonglőre."
Én:
(Források: transfermarkt.com, goal.com, quora.com)
